2014. április 15.

Úgy érzem itt az ideje annak is,  hogy arról is ejtsek pár szót hogy lelkileg hogyan éltünk meg az elmúlt időszakot.

Kezdjük ott, hogy abban a 15 hónapban amikor külön voltunk mi történt. A legjobban a lányok szenvedtek apa hiányától. Réka napi szinten sírt utána (6 éves), a legnagyobb akkor érte meg az első szerelmet, Marci maradt egyedül férfi a családban otthon a három lánnyal. Kemény próba volt ez mindenkinek, megszenvedtük a különlétet. Mi már nagyon vártuk, számoltuk vissza a napokat amikor elindulhatunk az új életünk felé. Talán ezért is, de nem tudtam sírni az elváláskor otthon. Talán lelketlenségnek tűnt, de én akkor megkönnyebbülésnek éltem meg. Bizony elsírtam az összes könnyem az alatt a hónapok alatt, de éjjel egyedül, magányosan, amikor a gyerekek már nem látták, a férjem pulcsiját szorítva magamhoz.

Aztán amikor kijöttünk végre, és újra együtt lehettünk én attól tartottam, hogy nehéz lesz újra összeszokni, hiszen a férjem is beállt egyféle életritmusra itt, mi is otthon. De ez szinte az első pár nap után visszaállt a régi kerékvágásba ezzel nem volt semmi gondunk.

Azt látom, hogy a kicsik gond nélkül vették az akadályt, nekik ott az otthon ahol mi vagyunk. Nyilván sokszor hiányolják a nagyszülőket, barátokat, óvónénit, tanárnénit. De ez az idővel tompul. a nagyszülőkkel sokszor beszélünk az interneten keresztül.

Nekem is volt egy mélypontom. Az a bizonyos 3. hónap eleje nekem is betett. Azon vettem észre magamat, hogy lecsót paprikás krumplival és lángossal főzök 🙂 Mostanra átestem ezen is, nyilván vannak nehéz napok, nyilván sok minden hiányzik otthonról, nyilván hiányoznak a szüleim, a barátok, a szomszédok.

Alapjaiban véve nagyon jó itt lenni, a nyelv hiánya számomra a legnagyobb akadály ahhoz, hogy a megszokott pörgős életemet  tudjam élni.
A nagy, a nyugalom szigetének nevezte Angliát…………elgondolkodtam rajta.