2014. november 27.

Nagyon-nagyon régen nem írtam már ide. Őszintén szólva elment (elvették) a kedvem tőle. Ha őszinte az ember az a baj, ha alakoskodik az a baj.

Pedig annyi minden történt amióta az utolsó bejegyzés megszületett ezen az aloldalon. Lett volna miről írnom, de nem tettem. Nem és nem. És most miért?

Magam sem tudom a választ. De kezd betelni a pohár (és már nem csak nekem). Hogy miről beszélek? Hááát, nem is tudom  egyértelműen megfogalmazni.

Amikor kijöttünk tele voltunk kétségekkel. Jó lesz itt nekünk? Fogjuk bírni a családjaink, a barátok nélkül? Jó lesz a gyerekeknek az iskola? Megéri azt a sok lemondást ez az egész?

És az említett összes kérdésre a válasz: IGEN! És ez otthon sokaknak fáj. Nem is fáj, nem értik. De ha mesélnénk róla, hogy itt mi hogyan van,és mi miért van nem érdekli őket, félre értik,mást magyaráznak bele. Akkor inkább nem mesélünk.

És vajon miért hiszik azt, hogyha el is költöztünk egy másik országba, attól elfejthetjük  a magyarságunkat. NEM! Mi akkor is, és most is magyarok vagyunk, és az anyanyelvünk mindig is az marad. Nem kell nekünk minden egyes alkalommal az orrunk alá dörgölni, hogy TE MAGYAR VAGY. Tudjuk, és nem is akarjuk (tudjuk) elfelejteni.

Attól, hogy a kényszer ide küldött minket, és itt élünk, még érezhetjük jól magunkat, vagy már azt sem szabad?

Attól, hogy a gyerekeink itt járnak iskolába, és szeretnek itt iskolába járni, most szégyellni kellene magunkat?

Attól, hogy könnyebben élünk, kirándulni járunk kellemetlenül kellene érzeni magunkat?

 

Én tudom a választ, de úgy látszik mások nem.

Ez a poszt erről szólt.

Mi magyarok vagyunk, bárhol is élünk a nagyvilágban. De engedtessék meg nekünk, hogy boldogok legyünk itt.

UFF