Sorsfordító esemény- In Memoriam Sz. Ferenc
Minden ember életében vannak sorsforditó események, pillanatok. Ilyen az esküvőnk napja, vagy gyermekünk születése. Ezek a pillanatok talán örökre az emlékeinkbe vésődnek. Nekem az élet lapáttal- mit lapáttal, egyből szenes lapáttal- adta a sorsfordító eseményeket, mindezt egy hétbe belesűrítve, hogy érezzem a törődést.
Azt tudtuk, hogy Édesapám mellkasában egy időzített bomba ketyeg – ahogy azt az orvosa megfogalmazta –és a bomba feladta a harcot. Az a bomba –Édesapám szíve- igen sok mindent kibírt abban a 71 évben amíg élt. De a harcot nem Apa nyerte.
De ne szaladjunk a dolgok elébe. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, de bocsássátok meg nekem, ha csapongok, még igy, egy év távlatából sem könnyű írnom róla.
- áprilisát írjuk. Édesapám lábon kihordott minimum három, de az orvosai szerint akár 4-5 szívinfarktust is, mindezt nagyjából egy hét alatt. Kórházba került, sürgősségi beavatkozásra. Azt tudni kell, hogy Apukám ekkor már 5 éve vak, a második storke-ból kifolyólag vakult meg. Én a családommal 2200 km-re külföldön élek. Vesszük azonnal a repülőjegyet nekem, csütörtökön repülök haza hozzá. Apa kórházban, de már Hatvanban. Külön misét megérne a mentő Bp-Hatvan útvonalon történő szállitása is, de már inkább fel sem mérgelem magamat rajta. Elmúlt. Hagyjuk.
Április 11-én ahogy leszállt a gép, máris indulok Hatvanba Apához. Nagyon rossz állapotban találom, ami nem csoda az elmúlt események után. Másnap bent maradtam vele a kórházban ameddig a rendkívüli engedélyt megkaptam. Apa elszunyókált, mert már a reggeli pár falat elfogyasztása is kimeríti. Fogtuk egymás kezét, néztem a meggyötört arcot, és csak folytak a könnyeim. Most már tudom, hogy ott, akkor búcsúzott el tőlem.
Eltelt egy hónap, én visszajöttem, napi szinten tartjuk a kapcsolatot Anyával, Apával legalább telefonon, amit a távolság megenged. Apát közben hazaengedték ugyan, majd újra kórházba került.
Majd eljött május 14-e, egy hétfői nap. Én az kicsi kocsimmal közlekedtem A-B-be, amikor egy Land Rover szó szerint belepaszírozott engem az előttem álló buszba. Az autóm gazdasági totálkár, bár én sértetlenül szálltam ki belőle, szerencsémre szinte álltam. Ez volt életem első (és remélem utolsó) balesete. Én sokkot kaptam, alig emlékszem valamire, de a férjemet még felhívtam, Ő odajött, intézkedett, segített. Nem kívánom senkinek sem azt a napot…és még csak elkezdődött a hét.
Május 16. szerda este 8 óra magassága. Pakolom ki a mosogatógépet, amikor is egy magasan lévő tál felhelyezése után a székkel együtt borultam. Tudjátok, ahogy a filmekben szokott lenni. A családom összeszalad a ricsajra amit csaptam. A bokámra estem, ami elkezdett dagadni. Besántikálok a nappaliba, a lábam épp felpolcolom, akikor hív anya………..APA ELMENT. Abban a percben amikor én elborultam a székkel. Mind ott ültünk a nappaliban (épp a fájós bokám orvosolandó), mind együtt voltunk, akkor láttuk Apát utoljára, de már megpihent. Anya karjaiban elaludt örökre.
Május 17. csütörtök. Repülünk haza, a teljes család, hiszen szombaton lesz a sógornőm várva várt esküvője. A család minden tagja fontos szerepet kapott az esküvőn. Vessetek meg, de túl sok mindenre nem emlékszem, csak a fájdalomra, a csalódottságra. Reméltem, bíztam benne, hogy még élve látom újra Apát. De már nem várt meg. Egy napot már nem várt. Elengedte Anyát az esküvőre. Ugyanis Anya hétfőn döntött úgy, hogy még arra a két-három órára sem hagyja Apát senki másra amíg a ceremónia lezajlik. De Apa elengedte Őt, bár erre a megoldásra egyikünk sem tervezett. Erre nem volt terv. Nem így képzetük az esküvőt (sem).
Az esküvő után hazarepültünk, majd egy hét múlva ismét vissza , de akkor már a temetésre.
És, hogy miért írom le mindezt? Mert bánt, mardos, kínoz a lelkiismeretem. Nem voltam ott, nem segítettem eleget akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám. Az idő gyógyít, mondják. Igen gyógyít, de még nem mindent.
Édesapám, ha itt lennél tudom, hogy Te megbocsájtanál, mint mindent, amit elkövettem valaha is.
Szeretlek amíg csak élek.
Lányod, Judit
- 05. 16.