2016. január- visszatérés az íráshoz

Ha olvastátok előző írásomat akkor tudjátok – ha nem akkor ITT elolvashatjátok- hogy sokáig nem írtam ide. (Most néztem vissza és a 2015 év teljesen kimaradt. ) Pedig lett volna miről írnom-ajaj, de még mennyire. Azonban higgyétek el meg volt a személyes okom rá, hogy pihenőpályán volt a blog ezen aloldala.

Most úgy érzem, hogy újra van kedvem-energiám-időm arra, hogy megosszam veletek angliai életünk egy-egy pillanatát, lássátok az én szemszögemből is ezt az országot.

Megfordult a fejemben, hogy talán tematikusan kellene végigmenni az itt tapasztaltakon. Vagy egy-egy témát felvetni,  mint például az angol iskolarendszer, vagy épp a közlekedés, vagy a szokásaik stb.

De valahogy egyik téma sem lenne igazán átfogó, pláne nem mindenre kiterjedő, és  ismertető olvasmány.

Akkor hogyan tovább? Miről írjak? Mi érdekelne titeket? Úgy, hogy tudom sokan éltek már külföldön, és talán még nálam is jobban avatottak vagytok egy-egy témában.

Akár hogyan is hányom-vetem magamban a kérdést, mindig oda lyukadok vissza, hogy inkább a mi kis életünkről írok, megpróbálva annak az érzelmi oldalát is bemutatni. Lássátok az én szememmel, hogy mi-miért és miért pont úgy történik.

Nos, akkor vágjunk bele.

A mi történetünk 2012-ben kezdődött. Akkor kellett úgy határoznunk, hogy ennyi, vége, betelt az az a bizonyos pohár. Nekünk nem nő több babér a szeretett anyaországban.

Ott voltunk egy lakáshitellel, 2 iskoláskorú és egy középső óvodás korú gyerekkel.

Döntenünk kellett merre tovább. Maradjunk és adjunk el mindent amiért évekig dolgoztunk, kezdjük ismét elölről? Megtettük már mindketten többször is. Nem………ezt nem.

Maradjunk és ússzunk tovább az árral-várjuk a csodát tovább? De benne volt a pakliban, hogy akkor valamelyikünk borít. Azt a napi stresszt és kilátástalanságot nem lehetett tovább elviselni már. Volt benne részünk bőven addigra. Nem……..ezt sem akartuk.

Vágjunk bele az ismeretlenbe? Kezdjünk új életet egy másik országban? Millió kérdés sziporkázott a fejünkben akkor……….mondom 2012-őt írtunk ekkor.

Emlékszem arra a nyári napra amikor kint ültünk a kertben mi, az én szüleim,  a férjem szülei valamint a  húga a ragyogó napsütésben . És elkezdtük felvázolni a terveinket a szülőknek. Nem értették, nem voltak felkészülve erre (mellesleg mi sem). Aztán elmondtuk, hogy a férjem munkát vállal a UK-ban, majd amikor már rendben mennek a dolgok utána jövünk mi is a gyerekekkel. Döbbent csend. Majd jöttek a kérdések amikre mi sem igazán tudtunk választ adni akkor még. De elhatároztuk, ezt akarjuk.

2012. októberét írtuk amikor a férjem egy bőrönddel felszállt a Manchesterbe tartó repülőre- és csak oda volt jegye. Leírni nem tudom az az űrt, hiányt, félelmet, elkeseredettséget amit akkor megéltünk.

15 hónapig éltünk így. Én otthon dolgoztam, vittem a három gyerek minden nyűgjét-baját a vállamon. Közben a férjem itt építgette az új életünket, gyűjtötte a információkat és nem mellesleg a tőkét, hogy jöhessünk.

2013. nyarát tűztük ki célként az indulásukhoz. Végre újra együtt. De persze mint oly sok esetben ismét  bebizonyosodott, hogy “Ember tervez, Isten végez”.

Folyt. köv.

 

Ha tetszett az írásom és kíváncsi vagy a folytatásra, nyomj egy “Tetsziket”, majd válaszd ki az “Értesítést kérek” a blog Facebook oldalán és nem maradsz le semmiről.