2016. február – visszaemlékezés 3. rész

Apukám állapota tehát stagnált. Sajnos megvakult és ez már visszafordíthatatlan.

Amikor túl voltunk ezen a sokkon, és talán ő is kezdett belenyugodni (?) akkor mi a férjemmel elkezdtük tovább szövögetni a jövőnk terveit. Apu állapota bennem megkérdőjelezte a kiköltözést, ugyanakkor tudtam, hogy ha maradunk semmi sem változik ….az életünk nem állt -finom szólva sem -stabil lábakon. A gyerekeink nagyon nehezen viselték az akkor már bőven 1 éve külön élő apjuk hiányát.

Főleg a két lány viselte nagyon nehezen. A nagynál akkor kezdődtek az első szerelmek, a kicsi pedig naponta sírással fejezte ki, hogy nem teljes az élete. A fiunk tartotta magát (kifelé), hiszen most Ő volt a férfi a családban.

Akár mennyire is igyekeztem be kellett látnom, hogy nem tudok megfelelni egy személyben mindennek. Dolgoztam főállásban, onnan rohanás az oviba majd az iskolába, este tanulás az elsős fiunkkal, majd házimunka. Közben ami elromolhatott a házban az el is romlott. Osztotta az élet rendesen a kártyáit.

Azt tudtuk, hogy nekünk is jönnünk kell, – ehhez kétség sem fért- nekünk együtt a helyünk az életben. 2013. karácsonyára már minden előkészület megvolt, ki volt tűzve az indulásunk dátuma: 2014. január 22.

Január elején a férjem hazajött az autónkkal, majd elkezdődött a pakolás. Béreltünk egy utánfutót amiben az otthoni bútoraink nagy része belefért és jött utánunk egy erre szakosodott céggel.

A nappalink egyik sarkában kimértünk az utánfutó méreteit, és elkezdődött a sakkozás.

Mi kell feltétlenül, mi ér rá később, mi az ami egyáltalán nem szükséges? Felforgattuk a lakást, dobozoltunk, zacskóztunk, fóliáztunk, bútorokat lapjára szereltünk. Kemény 1,5 hét volt. Közben végig ott volt a nyomás , hogy vajon minden rendben lesz? Vajon a gyerekek megszoknak majd itt? Vajon találunk jó iskolát nekik? Vajon én is tudok majd dolgozni kint? Millió-millió kérdés újfent. De belevágtunk, végigcsináljuk.

Eljött január 22. Sok sírás, ölelkezés………ki tudja mikor látjuk újra a szüleinket, barátokat, szomszédokat. Elköszöntünk………..és elindultunk. Hosszú, végtelenül hosszú volt az út. Közel 2 teljes nap. Így utólag látjuk, hogy nem kell annyi. De akkor a téli időjárás miatt, illetve amiatt, hogy mi hogyan bírjuk majd az utat, hagytunk magunknak bőven időt.

2014. január 24 reggel 9 óra. Megérkeztünk……….elkezdődött egy új fejezet az életünkben. Újra egyesült a családunk. Megérkezett a landlord, átvehettük a házat. Reggel 10.30-ra megjött az utánfutó, megjöttek a bútoraink is. Estére már mindenki a saját ágyában aludhatott………nem kellett senkit sem ágyba parancsolni aznap este.

Elkezdődhetett az ügyintézés, az iskola keresés, a boltok felfedezése. Emlékszem a sokkra amit az itteni tesco mérete jelentett számomra akkor. Felért egy komoly túrával bejárni.

Lelkileg mit éltem meg? Boldog voltam, hogy végre együtt lehetünk, ugyanakkor féltem, hogy a külön töltött 15 hónap után hogyan tudunk újra együtt működni majd? De a félelmem alaptalan volt szerencsére. Az első 3 hónap nagy-nagy lelkesedéssel, néha már eufórikus érzésekkel volt teli. Leírhatatlan volt azt látni, ahogyan a gyerekek ismét megkaphatták imádott Apukájukat és végre nem csak skype-on.

Új időszámítás kezdődött a mi kis életünkben.