2016. április 28.- Mindennek megvan az ára 1. rész

A fenti frázis nagyon is igaz,  amikor az ember egy másik országban kezd el élni. Más a nyelv, mások a szokások, mások az elvárások……..sőt az autók is rossz oldalon jönnek-mennek 🙂

A kinti életünk kezdetén mindent csak szépnek és jónak láttam. Ma már tudom, hogy ennek az érzésnek is megvan a maga pszichológiája. Akkor még a “nászút” szakaszában jártam az új életünknek. El voltam ragadtatva mindentől: a boltokban lévő választéktól, az áruk minőségétől, az ország szépségétől, az oktatási rendszer gyermek-központosságától és még sorolhatnám. Ha visszaolvastok a kezdeti (2014. év eleji) bejegyzéseimre biztosan észreveszitek ti is, hogy csupa jó dolgot írtam le.

Aztán jött az “alkudozás” szakasza, amikor menekültem volna vissza a biztosba. Magányos voltam, nem találtam a helyemet. Nem tudtam még egy olyan hétköznapi dolgot sem egyedül elintézni, mint mondjuk egy levél feladása. Nagyon nem érzetem magamat jól ebben a szakaszban. Nem tudtam egyedül semmit sem elintézni, mindenhez kellett a férjem vagy a lányom segítsége. Nem mertem egyedül elmenni még bevásárolni sem. Aztán a “kényszer nagy úr ” elv nálam is érvényesült………..legalább a szomszédos Aldiba eljártam már egyedül a bevásárlást elintézni. Elkezdtem komolyabban venni az angol tanulást, minden nap időt és energiát nem sajnálva szorgalmasan tanultam/tanulok. Borzalmasan fusztrál a mai napig is ha nem értem meg amit mondanak, vagy nem tudok válaszolni.

Ma már a “beilleszkedés” szakaszát élem, most már meg tudom különböztetni mi a jó és rossz az új- választott otthonunkban. Megszoktunk, elfogadtuk a szokásikat ( az ételeiket kevésbé 🙂 ) sőt számos szokásukat átvettük. Lást Halloween vagy Apák napja.

(Akit bővebben érdekel miről is beszélek annak ITT van egy jó kis írás erről.)

És hogy miért is beszélek erről ennyit? Azért, hogy megértésetek, hogy a külföldre költöző emberek- köztük én is/mi is – a kezdeti lelkesedés után hogyan is élik meg a kultúrsokknak nevezett helyzetet.

Nem egyszerű beilleszkedni, főleg a nyelvi nehézségek okoznak nagy galibákat. Nem értjük egymást, még a legalapvetőbb dolgokat is másképpen, más szófordulattal fejeznek ki, nem értjük a vicceiket, a leghétköznapibb dolgok elintézése is fejtörést tud okozni.

És még egy tényező ami nem elhanyagolandó a témában. Az pedig nem más, az otthon maradottak hiánya. Ezt gondolom nem kell senkinek sem ecsetleni. Otthon hagytuk a világ legjobb szüleit, a legjobb szomszédokat, a legjobb házat amiben valaha is éltünk. Az a rengetek fontos esemény amit nem együtt ünnepeltünk. A hétköznapi problémák amiket már el sem mesélünk egymásnak.

A baráti szálak ellaposodnak. Ma már elvétve sem kérdezik meg mi van velünk. Nem jönnek névnapi vagy szülinapi köszöntések sem tőlük. Más világban élünk mi is, ők is. Már nem értjük meg egymást, mintha már más nyelet beszélnénk.

A barátok mint olyanok otthonról elfogytak, de szerencsére lettek helyettük újak.

Megérte? Érdemes a sok-sok lemondás, a sok átsírt éjszaka? A gyermekeink sírása, amikor már nagyon hazavágynak a nagyszülőkhöz? Az évi egyszeri, maximum kétszeri találkozás?

Erről majd legközelebb írok.

 

Ha tetszett az írásom és kíváncsi vagy a folytatásra, nyomj egy “Tetsziket”, majd válaszd ki az “Értesítést kérek” a blog Facebook oldalán és nem maradsz le semmiről